Ikerbogaraink

Mire megvettük az ikerbabakocsinkat, öt hetesek lettek a babáink. Annyit válogattunk, hogy végül riadtan vettük észre, hogy ideje lenne friss levegőt is szippantaniuk – friss alatt a házon kívüli levegőt, azaz a belvárosi szmogot értem –, és gyorsan-gyorsan megpróbáltunk szerezni olyat, amilyen a képzeletünkben élt. De engedtük meggyőzni magunkat bármiről. Egyrészt bababoltokat kerestünk fel, ahol elmagyarázták az egymás melletti és az egymás mögötti ülések előnyeit és hátrányait, másrészt az interneten szörfözgettünk. Messze lakó ismerőseim és barátaim ajánlottak olcsón, sőt ingyen is, de nehezen oldottuk volna meg a szállítást. Könnyebb volt a közelben szemügyre venni párat, hogy felmérjük az állapotukat, illetve milyen könnyen tolható, mennyire lehet manőverezni vele, mint hosszú utat megtenni képekről ismert babakocsikért. Látatlanban pedig nem akartunk költekezni.

Elsődleges szempontunk az volt, hogy kiférjen a lakásajtónkon, elférjen a függőfolyosón és beférjen a liftbe, hogy lejuthassunk vele az utcára. Tehát mindenekelőtt a praktikusságot tartottuk szem előtt.

Végül persze az esztétikai szempontok győztek.

Eredetileg úgy terveztük, hogy egy kiságyban tartjuk a két csöppséget, ám idővel meggyőztek, hogy a biztonság kedvéért – két légzésfigyelő használata, ütések és rúgások elkerülése – két ágyban aludjanak, és ébrenléti állapotban, esetenként alvás közben is töltsenek időt együtt. A kiságyakban a fejük közel esik egymáshoz, hogy érezzék egymás közelségét, ezáltal könnyebb egyszerre simogatnom a mellkasukat és a hátukat, vagy megveregetnem a popsijukat. És ha felsírnak, könnyebben bedugom mindkettőjük szájába a cumit.

http://screencast.com/t/mS1CIma2vmlt

Néha berakjuk az egyiket a másik kiságyába. Nem zavarja őket a testvérkéjük, sőt örülnek neki, ha összeér valamelyik testrészük, és az sem ingerli fel őket, ha megütik egymást. Hónapok óta olvastunk és hallottunk az ikeregyüttlétek szépségéről, de a mindennapi gyakorlat minden elméletet felülmúl. A legszebb pillanatok azok, amikor összebújnak – a kiságyban vagy a mi nagyágyunkban. Ahogy összeérintik a cumijukat, a kezüket, a lábukat. Amikor összedugják a fejüket és együtt törik a buksijukat a világ nagy dolgain. A napokban alakítják ki a közös nyelvüket, aminek kidolgozásán már a pocakomban is ügyködtek. Gesztusokból, célzásokból, saját jelrendszerből álló nyelvezetet fejlesztenek tökélyre, ami a világ többi része számára valószínűleg rejtve marad. Nem a szülők és a világ ellen alakítják ki, hanem saját maguk számára, mélyebb, alaposabb megértésére. És mi, a szüleik kerülhetünk legközelebb a megfejtéséhez.

A sírás is egy közös nyelvezet, amivel egymással és velünk, a szüleikkel igyekeznek kommunikálni. Általában Ajna kezd rá először, mérgelődő és kétségbeesett hangon. Csapkod a karjával, Konrádot is megüti. De Konrád rá se ránt, csak szopja a cumit Buddha-nyugalommal. Őt nem zavarja, ha a nővérkéje morcos, sőt hisztis. Bizonyára ennél rosszabbakat is megért a hasamban. Talán fejbe is rúgta őt a kislány. De bizonyára Konrád is meg-megütötte a nővérkéjét. Ha viszont Konrád sír, Ajna sokkal érzékenyebben reagál, sírásra görbül a szája.

Kettőnk közül valószínűleg én voltam az aggodalmaskodóbb, de most az apuka aggódik. Ismeretlen terepre lépett, nem tud eligazodni a jelzések közt. Nem egyértelműek számára a sírások fajtái. Mikor produkálják a figyelemfelkeltő, és mikor a fájdalmakra, kétségbeesésre, egyedüllétre utaló sírást. Mikor van melegük és mikor fáznak. Mikor éhesek, és mikor sírnak azért, mert tele a pelus.

A cumi, a mellkasunk és a karunk a legbeváltabb nyugtatószer. Meg számukra egymás közelsége. Olykor az éneklés is beválik. A cumit néha kilökik, a kezükkel kikapják a szájukból vagy a nyelvükkel tolják, néha kiröpítik az ágyra vagy a talajra. A ringató karmozgás vagy a sétálgatás sem mindig válik be. De amikor összerakjuk őket, Ajna erős és hangos sírása csöndes lélegzetvételre vált át. Együtt veszik a levegőt, egy ütemben mozog a mellkasuk és a cumijuk. Egymás sírásának értelmezése sem okozhat gondot számukra, része a közös nyelvüknek.

Éneklünk nekik, hol gyerekdalokat, hol népdalokat. Sokszor magunknak dalolunk, mert ők időközben elalszanak. Bizonyára beszűrődik az álmukba, mondogatjuk magunknak. Nem tudom, miről álmodhatnak, egyáltalán álmodnak-e, de szemmozgásukból, arckifejezésük változásaiból arra következtetek, hogy az álmok világában járnak. És az álmok világának parányi része az ébrenlét.

Olykor egész éjszaka nyöszörögnek. Sóhajok, nyivákolás, nyüszítés hagyja el szájukat. Karon hordozás, mellkasra fektetés, kiságyban simogatás, dajkálás, etetés, cumi folyamatos kiköpése és berakása a szájba. Ez teszi ki olykor éjszakai programunk egy részét.

Egykoron, egy hasonlóan kimerítő éjszaka után, ha folyton felébresztettek volna, forrt volna bennem a düh. Most azonban boldog vagyok, hogy kialvatlanul járkálhatok az ágyunk és a kiságyuk közt, és a maradék erőmből csodálom őket. Hiszen nem bárki ébresztett fel, hanem az én két kis csomagom, akiket egész életemben magammal cipelek. Micsoda két gyönyörűség szuszog az otthonunkban! Elég rájuk tekinteni és érezni férjem ölelését, minden fáradtságom és rosszallásom elszáll, még mielőtt szárba szökkenne.

Te felismered, melyikük sír, kérdezi a férjem reggelizés közben. A reggelizés időpontja mindig attól függ, ők mikor alszanak vagy foglalják le magukat ébren. Fogalmam sincs, nem ismerem fel a sírásukat, csak akkor tudom meg, éppen melyikük sír, ha bekukkantok a kiságyakba. Vajon ők tudják, melyikünk hajol föléjük? Megkülönböztetnek minket másoktól és egymástól? Felfogják a simogatásunkat, a puszilgatásunkat, a dalolásunkat? És mi mikorra értjük meg testük-lelkük minden jelzését, rezdülését?

Két pici csomagot hoztunk haza egy májusi napon a kórházból. Ez lesz az első hetük otthon, ám valójában a kórházi tartózkodásukat követő harmadik hetük vége. Az egyiket Ajnának hívják, a másikat Konrádnak. Mielőtt útra kelünk a végállomás felé, az otthonunkba, a kórházban még átpelenkázzuk és megetetjük őket, majd berakjuk a babahordozóba, és beülök közéjük autónk hátsó ülésére. Kezem hol az egyik, hol a másik buksiján kalandozik. A karommal védem őket a világ veszélyei elől. Tekintetem minden vészesen közeledő autót távol tart. Féltem őket az ütközésektől.

Amikor a házunk előtt kiszállunk az autóból, a két csomag az utca járdájára kerül. Szemmel tartom őket, amíg kipakolunk a kocsiból. Tekintetem minden vészesen közeledő járókelőt távol tart. Féltem őket az emberektől.

http://screencast.com/t/mS1CIma2vmlt

Kézbe fogjuk csomagjainkat, berakjuk a liftbe, majd letesszük az étkező asztalára. Nézzük őket és gyönyörködünk bennük. Ezt követően ez lesz a fő elfoglaltságunk. Erővel és boldogsággal tölt el a látványuk, ez idáig ismeretlen érzésekkel. A csodájára fognak járni mindkettőtöknek, közli velük az elfogult apa. Nem győzünk betelni velük, klisékkel halmozzuk el őket, összes testrészük kicsinyítő képzős vagy szépítő jelzős felsorolásával: Gyönyörűek az ujjacskáid, az orrocskád, a szemecskéd, a pofikád. Arany csillagom, édes bogaram, kis szívem vagy. A végtelenségig becézgetjük őket, és az sem zavar, hogy nem jutnak eszünkbe eredeti becézések, csak mások szájából ezerszer elhangzó szavakat ismételgetünk.

Újra és újra karba veszem az egyiket, majd a másikat. Néha felébresztem őket, de főként akkor dajkálok, amikor ébren vannak. Hol az egyiknek, hol a másiknak hallgatom lélegzetét a nyakamon, belei mozgását a mellkasomon. Csiklandozó és megnyugtató érzés, ahogy nyelvecskéjük böfiztetés közben végignyalja a nyakam. Miután jóllaktak, olykor rongybabaként hevernek a vállamon. Máskor megfeszítik magukat, mint az utolsó hónapokban a hasamban.

Ezerszer elképzeltük őket, de a valóság mindent felülmúl.

Minden mozdulatukat és gesztusukat megbámuljuk. Hogyan tudnak nyújtózkodni és ásítozni! Minden egyes rezdülésük mosolyt csal az arcunkra. Ők az első babáink, teljes fenségében át akarjuk élni a szülőiség örömét.

Nem hagy lejjebb a lelkesedésünk akkor sem, amikor ikreink síráskoncertet rendeznek az első éjszaka kellős közepén. A kórházban szófogadók voltak, csöndben várták szüleiket a látogatási idő alatt, elmosolyodtak, amikor meghallották a hangunkat – vagy csak mi véltük mosolynak szájuk különféle elhúzódásait – de itthon megmutatták a foguk fehérjét. Csak edzik a tüdejüket, nyugtatgatom magam. Mégis meglep, mennyi és milyen erősségű hang fér el ilyen pici testekben! Igyekeznek túltenni egymáson, méhen belüli és méhen kívüli életükben egyaránt. Méretben, súlyban, rúgkapálásban, karmolásban, hangerőben.

Amikor sírnak, apjuk felsóhajt: Jaj, de nehéz a csecsemőélet! Enni kell, meg aludni, és elviselni ezt a sok puszit meg dajkálást!

Még nem tudjuk megkülönböztetni különféle sírásaikat. A hisztiset, a peluscseréért könyörgőt, az éhséget jelzőt. De arra már rájöttünk, hogy hiába minden szeretgetés, amikor éhesek, csak éhségük csillapításával sikerül sírásuk hangerején tompítani vagy teljesen megszüntetni a torkukon kiáramló hangözönt. Amint cumi kerül a szájukba és eléri nyelvüket az első csepp étel, vége szakad a bömbölésnek.

A kórházban és itthon is együtt etetjük férjemmel a két csöppséget. Szétnyitott tenyerünkben tartjuk a fejüket és hallgatjuk nyeléseiket. Teljes a nyugalom. Ám amikor mindkettőt egyedül etetjük, számolnunk kell valamelyik sírásával. Az egyiknek várnia kell, amíg a másik végez az evéssel, és kicsikarjuk belőle a böfit. Türelmet kell tanulniuk. Felváltva etetjük őket, hol az egyiket, hol a másikat. Felváltva kapnak cumisüvegben tápszert és anyatejet.

Ha nem kapnak cumisüveget, vagy elégedetlenek az étel mennyiségével, a nyakunkat, az előkét és a pólónkat kóstolgatják, cumisüveg vagy mellbimbó után kutatva. Apró halszájak a bőrünkön. Piócák kutató tapadókorongjai. Letapogatnak. Felmérik a terepet, a szagunkat, az ízünket.

Ismerkedünk.