Eredetileg úgy terveztük, hogy egy kiságyban tartjuk a két csöppséget, ám idővel meggyőztek, hogy a biztonság kedvéért – két légzésfigyelő használata, ütések és rúgások elkerülése – két ágyban aludjanak, és ébrenléti állapotban, esetenként alvás közben is töltsenek időt együtt. A kiságyakban a fejük közel esik egymáshoz, hogy érezzék egymás közelségét, ezáltal könnyebb egyszerre simogatnom a mellkasukat és a hátukat, vagy megveregetnem a popsijukat. És ha felsírnak, könnyebben bedugom mindkettőjük szájába a cumit.
http://screencast.com/
Néha berakjuk az egyiket a másik kiságyába. Nem zavarja őket a testvérkéjük, sőt örülnek neki, ha összeér valamelyik testrészük, és az sem ingerli fel őket, ha megütik egymást. Hónapok óta olvastunk és hallottunk az ikeregyüttlétek szépségéről, de a mindennapi gyakorlat minden elméletet felülmúl. A legszebb pillanatok azok, amikor összebújnak – a kiságyban vagy a mi nagyágyunkban. Ahogy összeérintik a cumijukat, a kezüket, a lábukat. Amikor összedugják a fejüket és együtt törik a buksijukat a világ nagy dolgain. A napokban alakítják ki a közös nyelvüket, aminek kidolgozásán már a pocakomban is ügyködtek. Gesztusokból, célzásokból, saját jelrendszerből álló nyelvezetet fejlesztenek tökélyre, ami a világ többi része számára valószínűleg rejtve marad. Nem a szülők és a világ ellen alakítják ki, hanem saját maguk számára, mélyebb, alaposabb megértésére. És mi, a szüleik kerülhetünk legközelebb a megfejtéséhez.
A sírás is egy közös nyelvezet, amivel egymással és velünk, a szüleikkel igyekeznek kommunikálni. Általában Ajna kezd rá először, mérgelődő és kétségbeesett hangon. Csapkod a karjával, Konrádot is megüti. De Konrád rá se ránt, csak szopja a cumit Buddha-nyugalommal. Őt nem zavarja, ha a nővérkéje morcos, sőt hisztis. Bizonyára ennél rosszabbakat is megért a hasamban. Talán fejbe is rúgta őt a kislány. De bizonyára Konrád is meg-megütötte a nővérkéjét. Ha viszont Konrád sír, Ajna sokkal érzékenyebben reagál, sírásra görbül a szája.
Kettőnk közül valószínűleg én voltam az aggodalmaskodóbb, de most az apuka aggódik. Ismeretlen terepre lépett, nem tud eligazodni a jelzések közt. Nem egyértelműek számára a sírások fajtái. Mikor produkálják a figyelemfelkeltő, és mikor a fájdalmakra, kétségbeesésre, egyedüllétre utaló sírást. Mikor van melegük és mikor fáznak. Mikor éhesek, és mikor sírnak azért, mert tele a pelus.
A cumi, a mellkasunk és a karunk a legbeváltabb nyugtatószer. Meg számukra egymás közelsége. Olykor az éneklés is beválik. A cumit néha kilökik, a kezükkel kikapják a szájukból vagy a nyelvükkel tolják, néha kiröpítik az ágyra vagy a talajra. A ringató karmozgás vagy a sétálgatás sem mindig válik be. De amikor összerakjuk őket, Ajna erős és hangos sírása csöndes lélegzetvételre vált át. Együtt veszik a levegőt, egy ütemben mozog a mellkasuk és a cumijuk. Egymás sírásának értelmezése sem okozhat gondot számukra, része a közös nyelvüknek.
Éneklünk nekik, hol gyerekdalokat, hol népdalokat. Sokszor magunknak dalolunk, mert ők időközben elalszanak. Bizonyára beszűrődik az álmukba, mondogatjuk magunknak. Nem tudom, miről álmodhatnak, egyáltalán álmodnak-e, de szemmozgásukból, arckifejezésük változásaiból arra következtetek, hogy az álmok világában járnak. És az álmok világának parányi része az ébrenlét.
Olykor egész éjszaka nyöszörögnek. Sóhajok, nyivákolás, nyüszítés hagyja el szájukat. Karon hordozás, mellkasra fektetés, kiságyban simogatás, dajkálás, etetés, cumi folyamatos kiköpése és berakása a szájba. Ez teszi ki olykor éjszakai programunk egy részét.
Egykoron, egy hasonlóan kimerítő éjszaka után, ha folyton felébresztettek volna, forrt volna bennem a düh. Most azonban boldog vagyok, hogy kialvatlanul járkálhatok az ágyunk és a kiságyuk közt, és a maradék erőmből csodálom őket. Hiszen nem bárki ébresztett fel, hanem az én két kis csomagom, akiket egész életemben magammal cipelek. Micsoda két gyönyörűség szuszog az otthonunkban! Elég rájuk tekinteni és érezni férjem ölelését, minden fáradtságom és rosszallásom elszáll, még mielőtt szárba szökkenne.
Te felismered, melyikük sír, kérdezi a férjem reggelizés közben. A reggelizés időpontja mindig attól függ, ők mikor alszanak vagy foglalják le magukat ébren. Fogalmam sincs, nem ismerem fel a sírásukat, csak akkor tudom meg, éppen melyikük sír, ha bekukkantok a kiságyakba. Vajon ők tudják, melyikünk hajol föléjük? Megkülönböztetnek minket másoktól és egymástól? Felfogják a simogatásunkat, a puszilgatásunkat, a dalolásunkat? És mi mikorra értjük meg testük-lelkük minden jelzését, rezdülését?
