Mire megvettük az ikerbabakocsinkat, öt hetesek lettek a babáink. Annyit válogattunk, hogy végül riadtan vettük észre, hogy ideje lenne friss levegőt is szippantaniuk – friss alatt a házon kívüli levegőt, azaz a belvárosi szmogot értem –, és gyorsan-gyorsan megpróbáltunk szerezni olyat, amilyen a képzeletünkben élt. De engedtük meggyőzni magunkat bármiről. Egyrészt bababoltokat kerestünk fel, ahol elmagyarázták az egymás melletti és az egymás mögötti ülések előnyeit és hátrányait, másrészt az interneten szörfözgettünk. Messze lakó ismerőseim és barátaim ajánlottak olcsón, sőt ingyen is, de nehezen oldottuk volna meg a szállítást. Könnyebb volt a közelben szemügyre venni párat, hogy felmérjük az állapotukat, illetve milyen könnyen tolható, mennyire lehet manőverezni vele, mint hosszú utat megtenni képekről ismert babakocsikért. Látatlanban pedig nem akartunk költekezni.

Elsődleges szempontunk az volt, hogy kiférjen a lakásajtónkon, elférjen a függőfolyosón és beférjen a liftbe, hogy lejuthassunk vele az utcára. Tehát mindenekelőtt a praktikusságot tartottuk szem előtt.

Végül persze az esztétikai szempontok győztek.

Hogy megnehezítsem a dolgom, és minél nehezebben jussak ki a gyerekeimmel a lakásunkból.

Mert kétszer kell térni, hogy a mózeskosárban levigyem a két csöppséget, illetve a babakocsi vázát. De akkor ki vigyáz a földszinten hagyott csöppségekre vagy a babakocsivázra? Hát ennyit az esztétikum kontra praktikusság szempontról.

Szóval gőzerővel intézhetünk a földszinten tárolót, ahol a vázat őriznénk hét lakat alatt. Vagy a fölszinti boltokban kérhetnénk meg az eladókat, nem tárolnák-e egy kis aprópénzért a kocsinkat.

Mert bizony mózeskosarasat vettünk! Elsősorban azért, hogy vízszintesen feküdjenek benne a babáink, mert az a legajánlottabb testtartás ilyen korú csecsemőknek. Tehát nem akartunk autós babahordozót a babakocsi vázára illeszteni, ami a feneküknél kis szögben mélyül és görbén tartja a hátukat. Sem sportkocsis megoldást. Hiába győzködtek egyes tapasztalt kisgyerekes szülők, hogy nem fogjuk kihasználni a mózeskosarat, egyébként is csak hat hónapos korig ajánlott, amikor sportkocsira cseréljük le (egyébként sportrésze is van a kocsinknak!), befészkelte magát a fejembe a gondolat és nem akart szabadulni tőlem, hogy a mózeskosár a legegészségesebb a csecsemőim számára. De nemcsak ésszerű szempontok győztek meg. Másról is szó volt.

Egyszerűen beleszerettem az egyik babakocsiba. A megnyerő színvilágába és a formájába. De a döntő szempont az volt talán, hogy a gyermekkoromat idézte fel, kislánykori babakocsimat. Ez hasonlított az ultra- és szupermodern babakocsik közt leginkább a hagyományos babakocsira. Bár kissé modern kivitelben.

Hogyan esett a döntés a bézsszínű kedvencre? Sok időt töltöttünk az internet előtt és rengeteg képet, ismertetőt, használati útmutatást, szemléltető videót megnéztünk, míg végül kiválasztottunk kettőt. Néztünk egymás melletti üléseset és egyterűt, ahol együtt fekszenek a gyerekek, és kétterűt, ahol két térrész jut a gyerekeknek. Az egymás mögötti üléses kocsinál azzal érveltek, hogy egymással szembe is fordítható, és kommunikálhatnak kocsikázás közben a gyerekek, sőt menetiránnyal szembe is állítható, hogy felfedezhessék a csodálatos nagyvilágot, de a szerető szülők maguk felé is fordíthatják gyerekeiket, hogy meglegyen a szülő-gyerek szemkontaktus. Néztünk kiskerekűt, nagykerekűt, négykerekűt, háromkerekűt, bolygósítható kerekűt és kormányosat. Lányszínűt, fiúszínűt és uniszexet.

Úgy éreztem magam, mint Gombóc Artúr a csokikkal. A bőség zavarában végül sikerült szilárd talajt érnünk, amint megláttam az igazit.

Szóval a praktikusság háttérbe szorult. Azt már nem is tartottam szem előtt, hogy beférjen az üzletek és hivatalok ajtaján, és fel tudjak vele szállni tömegközlekedési eszközökre. Beértem azzal is, hogy szép. Hogy gyönyörködhetek benne és benne a gyerekeimben. Ha lejutunk az utcára, akkor más is gyönyörködhet bennünk. És gyönyörködnek is. Mert van miben gyönyörködni, szól belőlem a büszke anyuka. Lépten-nyomon bekukucskál valaki az ikerbogárkáinkhoz és gratulálnak hozzájuk. És olykor a babakocsit is megdicsérik.

Már ha lejutunk az utcára. Ez idáig gond nélkül lejutottunk, mert mindig akadt cipelő-őrző segítségem. Így most már nemcsak a kiságy és a nagyágy körüli teret, hanem a várost, jobban mondva a városi útviszonyokat is felfedezhetjük. Mert nem igazán gyönyörködhetek a szebbnél szebb homlokzatokban vagy a kirakatok kínálataiban, a hepehupás és töredezett járdákat, a macskaköves utcákat pásztázza a tekintetem.

Szerencsére rossz terepviszonyokra, például erdei sétákra alkalmas gyerekkocsit vettünk. Mert ez a csodakocsi nemcsak szép, de bizonyos esetekben praktikus is. De nem a járdák szélességét illetően. Egyes járdák építésekor nem vették figyelembe az ikerbabakocsik méretét. És ahol elférnénk, ott a szórakozóhelyek teraszai akadályoznak a haladásban. Ahol semmi gond nem lenne, ott a járdán parkol egy autó, egy motorbicikli vagy több bicikli. Hogy ott se férjünk el.

Nem ikerbabakocsikra tervezték a várost. De nem szegi a kedvünket. Mindig megtaláljuk a kerülőutat.